Sétálok, sétálok, körbe-körbe, átlósan és vissza. Élesztgetem a testemet. Minden porcikámat köszöntöm, nagy mozgással, vagy egészen picivel. Beveszem a teret, a látható-tapintható-hallható felületeket, határokat, széleket, sarkokat, közepeket. Észlelem a közeget, a kóborló és céltudatos társakat.
Tánc közben érzem, hogy én vagyok. Senki más nem táncol helyettem, bennem, én vagyok, én folyok, huppanok, tekeredek, kinyúlok, felpattanok, elfutok, megbújok, ölelek, lengedezek, felnevetek.
Vagy, toppantok és elfordulok, lefekszem és begubózok, kopogtatnak de elgurulok, s majd nyitok, ha arra készen állok.
Lehet, hogy odamegyek, de elküldenek. Akkor megállok, tekintetemmel táncolok, figyelem, fájdalom, furcsa ismerős, odabent. Honnan jössz?- engedlek, befogadlak. Dédelgetlek, tartalak, hogy értselek.
Olykor jön egy néma hívás. Kilóg egy láb, a padlón maradt egy tenyér, domborodik egy hát, kér egy tekintet. Ha tudok, megyek, ott és vele leszek. Máskor én kérek.
Sírok. Nevetek. Játszom. Élek.
