Pár hete rajzlapokat és olajpasztell krétát vittünk a csoportba. Csak letettük az előtérbe, egy asztalra, hogy bármikor elérhetőek legyenek, ha színeket és formát keresnek a szavakba még nem önthető élmények.
Létezik olyan táncterápiás foglalkozás, ahol a mozgásos-táncos szakasz után mindig használnak egyéb művészetterápiás eszközöket is az átéltek kifejezésére, megértésére, integrálására. Mi továbbra is megtartjuk az eddig használt kereteket: a mozgás és tánc kapja a főszerepet, az időt, teret, majd megpróbáljuk szavak segítségével is kifejezni élményeinket. Ez nem mindig könnyű. Idővel egyre könnyebb kapcsolgatni a verbális-nonverbális csatornák között, de előfordul, hogy több időre és valami pluszra is szükségünk van ahhoz, hogy meglássunk, megértsünk valami fontosat az aktuális élményekből. Ilyenkor segíthet, többek között, a rajzolás. Akár szünetekben, akár két foglalkozás között.
Sokszor dereng vagy éppen kitör egy érzés, felbukkan egy ködös, homályos kép. Érezzük, hogy valami nagyon történik odabent, és még nem találjuk hozzá a szavakat. Gyakran halljuk a csoportokban, hogy annyi minden "feljött", látjuk, hogy nagyon mozog valami odabent- de szavakkal még nem elérhető ez a tartomány. Ilyenkor könnyebben elérhető az élmények színe, alakja, hangulata. A belső képeket ki lehet tenni. Ok, de én nem tudok rajzolni- mondhatjátok. Hallom és értem ezt a hangot, sokáig beszélt belőlem is.
Én nem szerettem rajzolni sem gyerekkoromban, sem később. Nem voltam "ügyes", és ma is gondot jelent bármilyen élőlénynek az élethű ábrázolásra. Házakban és felhőkben egész jó vagyok...egyszer a kisfiam olajpasztell krétákat kapott ajándékba, és annyira szépek voltak a színek a papíron, hogy megjött a kedvem az alkotáshoz. Firkálgatni kezdtem. Nem az ötösért görcsöltem, nem kellett senkinek megmutatni, egyszerűen, a saját kedvemre rajzoltam és szabad folyást engedtem az érzéseimnek. Aztán rákaptam. Általában fogalmam sincs, mi sül ki belőle, de meglepően beszédesek lesznek a képek. Nincs a fejemben egy konkrét kép, amit viszont akarok látni. Csak jönnek a színek és formák egymás után, egymásból. Volt, hogy a szorongás fekete cikkcakkokat tett a papírra, s amilyen erős mozdulatokkal rajzoltam, olyan gyorsan tűnt el belőlem. Utána napsárga körök bukkantak elő. Egy időben, bármit rajzoltam, addig nem tudtam megnyugodni, amíg nem kapott egy körbeölelő burkot. Kész önismereti aranybánya volt az a képsorozat. A képek beszélni kezdenek, és összeáll egy történet.
Ha nincs megfelelési kényszer, jöhet bármilyen szín és forma, ami megjeleníti azt, ami aktuálisan bennünk van. Lágy ívek, szaggatott formák, kemény, vastag vonalak pirossal, sárgával, feketével, vagy ezzel mind. Ahogy táncolnak a színek, alakok, készül a rajz, úgy kerülhetünk egyre közelebb a megértéshez, vagy egyszerűen letisztul, megnyugszik az addig kavargó érzelemvilág, élményfolyam.
A rajzolás is mozgás. Megnyugtat, tükröz, és segít a nehezebb érzések tartalmazásában. S ahogy nincsenek jó és rossz megoldások a mozgásban, itt is a saját megoldásaimat keresem. Ahogy a mozdulatok tükrözik az aktuális állapotomat és magukban rejtik az élettörténetemet, vágyaimat, a színek és formák is beszélnek. Ezt teszi a hangom, kézírásom is.
Szerintem nem léteznek műfaji határok az önismeretben. Van sok eszköz, amit bátran használhatunk önkifejezésre, érzéseink és élményeink elhordozására, letisztázására, jelentésük megvilágítására és nyugalmunk megteremtésére. Nyugodtan próbálkozhatunk, játszhatunk, szabadon, teljesítménykényszer nélkül. Egy ideje, a táskámban kréták és lapok is laknak, és a legváratlanabb helyzetekben, vagy két program között remek szolgálatot tesznek:)
