Volt már veled olyan, hogy egy sokszor hallott mondat, régi bölcsesség egyszer csak értelmet nyert? Amikor azt érezted, hogy az eddig fintorgással jutalmazott közhely mégiscsak eleven? Például az, hogy ha a múlton rágódunk, és a jövőn aggódunk, akkor elmulasztjuk a jelen pillanatot. Ezt szerintem mindannyian nagyon pontosan tudjuk, mégis megtesszük, pillanatról pillanatra. Aztán, történhet valami, amitől elevenné válnak a szavak.
Gyakran egy veszteség vagy a veszteség lehetősége segít hozzá ahhoz, hogy megérezzük a szavak mögötti mélységet. Lehet, hogy egy kapcsolat vége, egy munka elvesztése, költözés, új életszakasz, betegség vagy egy szerettünk halála után leesik a tantusz. Nem fejben, hanem egész testünkben, valami megérkezik, sejtszinten. A végesség felismerése lényeges belső változásokat katalizálhat. Azt mondják az egzisztencialista filozófusok és pszichológusok, köztük nagy kedvencem Irvin Yalom, hogy tulajdonképpen a halál tudata megmenti az embert. Az a tudat, hogy vége lesz, hogy az aktuális testünkbe nyitott életünknek biztosan van egy vége, lehetőséget ad arra, hogy teljes életet éljünk. Lehet, hogy furán hangzik elsőre, de adj neki esélyt.
Szubjektív, kinek mit jelent a teljes élet, de abban biztos vagyok, hogy a létezés elemi örömének átélése nélkül nem teljes a kép.
Szerintem a táncterápiás programjainkon az egyik leggyakoribb mondatunk, hogy vidd a figyelmed a testedre. Az egyik legtutibb módszer a tudatos jelenlét begyakorlására, ha a testünkre kezdünk figyelni. Amíg érzékelem az ujjaim mozgását, követem a tekintetemmel a karomat és nézem ahogy hullámzik, amíg figyelem a belégzés-kilégzés ritmusát anélkül, hogy befolyásolnám, amíg érzékelem a társam érintését a bőrömön, addig ott vagyok a jelenben. Ha a holnapi ebéden agyalok, vagy fejben folytatom a vitát a férjemmel, akkor elutaztam a pillanatból. Nem adok magamnak lehetőséget, hogy megálljak, rácsodálkozzak arra, amim van, ahogy van, és ahogy lehet. Pedig az olyan pihentető és megnyugtató.
Sebaj, a folyamatban van tér és idő a gyakorlásra. És ott van a csoportvezetők hangja, ami kitartóan emlékeztet arra, hogy van tested, érzetekkel:) Természetes, hogy az elején elkalandozik a figyelem mindenfelé. A jó hír, hogy minden egyes mozdulat, minden lélegzetvétel újra esélyt ad arra, hogy visszakerülj az egyetlen biztos dologba: a jelenbe. Egy idő után már nem is kell az a külső hang.
De miért olyan nehéz a jelenben maradni? Lehet, hogy egész egyszerűen nem ismerős ez a működési mód. Nem tanultunk meg önmagunkra figyelni; visznek magukkal az események, tervezzük a jövőt, siratjuk a múltat, amíg nem jön egy fejbekólintás. És az is lehet, hogy valamikor, régebben, pont az jelentette a túlélést, hogy nem maradtunk benne a jelenben teljes figyelmünkkel. Arra gondolok, amikor egy (kis)gyerek megterhelő, befogadhatatlan érzelmi hatásokat kénytelen kezelni valahogy, a saját eszközeivel. Amikor fizikailag nem tud, nincs lehetősége kilépni egy elviselhetetlen helyzetből, akkor más utakat kell keresni a túléléshez. Például, megtanulja, hogy elmenekülhet egy nem létező világba és egy szebb jövőbe. Ezt azért tartom fontosnak, mert a női csoportjainkban különösen erősen meg tud jelenni a szemrehányás önmagunknak azért, amiért így-vagy-úgy működünk. Amiért túl sokat agyalunk, kontrollálunk, tervezünk, nehezen bízunk és támaszkodunk, etc. Mindennek megvan a maga oka, története, és senki nem hobbiból lett teszem azt controll freak. Valahogy a jelenléttel is így van- teljesen érthető, ha nehezen megy és gyakorolni kell. Felnőttként több lehetőségünk van változtatni. Felismerhetjük és
elengedhetjük azokat a sémákat, szokásokat, amik nem már nem segítenek
minket abban, hogy teljes életet éljünk.
Olyan sokszor tapasztaljuk, hogy a csoportfolyamat vége felé begyorsulnak a dolgok. Amit eddig nem "mertek" kipróbálni, megtenni, kimondani a csoporttagok, azt megteszik. Valami "átkattan", fejből testbe kerülnek a táncok, megtelik a tér eleven, a pillanat szülte mozdulatokkal. Látható a felszabadult mosoly, amiért végre átélhető, nemcsak elképzelhető egy mozdulat, egy kapcsolódás. Megérkezik az érzés, hogy egyszerűen jó lenni. Általában követi egy kérdés is: "miért kellett erre eddig várnom". Azért, mert eddig nem volt rá kész, és, bármekkora közhely, mindennek megvan a maga ideje. Talán éppen most.
