Táncterápiás esetek

A napokban megjelent egy interjú velünk, Önismeret a testen keresztül címmel. Ahogy készültünk az interjúra, és egyeztettünk a témáról, ismét egyértelművé vált számunkra, milyen fontos megosztani veletek néhány konkrét táncterápiás gyakorlatot és publikálható esetet.

Mi abban hiszünk, hogy az önismeret nem értelmezhető a testünk nélkül. Az önismeret egyrészt arról szól, hogy feltárjuk a tudatalatti folyamatokat, illetve tudatosítjuk ezeket, így lehetőséget kapunk arra is, hogy változtassunk azon, amin szeretnénk. A táncterápia azért is működik jól, mert ötvözi a verbális és a nonverbális terápia hatásait: a mozgásban megélt tapasztalatokat az alkalmak végén egy beszélgető körben osztjuk meg egymással, hogy az élmények így tudatosodjanak, integrálódjanak. Akár egy alkalom is hozhat fontos felismeréseket, de egy hosszabb folyamat még többet tud adni. Ebben fontos szerepe van a csoport megtartó erejének, illetve a folyamat során kialakuló kölcsönös bizalomnak.

Az, hogy milyen gyakorlatokkal dolgozunk, mindig függ a kontextustól, az egyéni- és csoportdinamikától. Egyszerűbb gyakorlatok közé tartozik, amikor a figyelmünket a talpunkra visszük, és érzékeljük, hogyan érintkezik, kapcsolódik a talajjal. Majd elemelhetjük, visszatehetjük a talpunkat, vagy elnyújthatjuk a lépéseket, és ebből kiindulva bármilyen kísérletezés elindulhat, ami a testre viszi a figyelmet. Érzékeljük például, ahogy a lépések nyújtásával hogyan változik az izmok tónusa, a lépések szaporázásával, sebességük növelésével miként változik a szívverésünk, vagy a járásban hogyan vesznek részt a karok, a fej, a törzs, az egész tesz. Ilyen és ehhez hasonló játékos gyakorlatok a konkrét testtudati érzékelést, állapotot hívják meg és a terápiában erre az állapotra építünk.

A folyamatban változik, ahogy figyelmünket a külső terekről önmagunkra visszük: lehet olyan gyakorlat, melyben a tekintetünket összekötjük a tér egy pontjával, és ehhez a ponthoz képest mozgunk. Ez lesz a referenciapontunk, melyhez közeledünk, melytől távolodunk- gyorsan, lassan, a tér különböző szintjein. Majd ez a pont valaki hátára kerül, s egy, a térben változó referenciaponthoz képest alakul a mi mozgásunk. Érdekes, hogy mekkora szabadságot engedünk magunknak ezekben a helyzetekben. Aztán eltűnik a külső referenciapont, és saját érzeteinkre, érzéseinkre támaszkodva mozgunk tovább.

A táncterápia fantasztikus változásokat tud indukálni abban, ahogy önmagunkra és egymásra tudunk hangolódni. A hangolódás minden gyakorlatban meg tud jelenni, nagyon egyszerűekben is: például egy páros sétában, ahogy keressük és megtartjuk a közös ritmust, tempót. Van olyan hármas gyakorlat, amikor mindig a tér valamelyik szintjén mozog egy ember (talajhoz közel-középen-felsőbb szinteken), folyamatosan. Folyamatos az áramlás, lehet nagyon lassan, vagy gyorsabban, és amikor valaki át akar menni egy másik szintre, akkor átmozdul, és valaki más kerül a helyére. Ha egyvalaki változtat, a többiek is változnak, változtatnak, s ezt összehangoltan teszik. A legszebb az egészben, hogy nincs szükség acélos, éles figyelemre, hanem szabadon lebegő érzékelése, nyitottságra, és szinte automatikusan áramlik az egész változás-változtatás.

Egy egész könyvet meg lehet tölteni gyakorlatokkal, a táncterápia a lehetőségek végtelen tárháza! Most következzen három példa melyeken keresztül könnyebben érthetővé válik a gyakorlatok hatása:

Lilla állandó fejfájásról panaszkodott, amikor elkezdte a csoportot. Hamar kiderült, hogy nehezen fejezi ki a dühét, ritkán engedi meg magának, hogy ellentmondjon társas kapcsolataiban, és akkor is mosolyog, ha pont az ellenkezőjét szeretné tenni. Egy páros gyakorlatban az egyik csoporttag feladata az volt, hogy olyan helyre vigye a térben a társát, ahová a másik nem akar menni. A másik minden módon ellenállhatott a kimozdítási szándéknak, vagy minden erejével egy másik irányba akarhatott eljutni. Lilla teljes testével bele tudta engedni magát ebbe a gyakorlatba, szinte gyökeret vert a lába, ellentartott, majd elmozdult egy másik irányba. Megtapasztalta saját erejét, és ez az élmény segítette őt további gyakorlatokban is, ahol az ellenállás nem volt ugyan instruálva, mégis megjelenhetett. Például, szintén egy páros gyakorlatban a pár egyik tagja a tenyerével megérintette a társát néhány másodpercig, a másik pedig hagyta, hogy az érintés hasson rá és valamilyen mozdulatot indítson el benne. Lilla nem szerette, ha érintéseket kap az arcára, és amikor ez megtörtént, megfogta szelíden és határozottan társa tenyerét, majd áttette a vállára. Átélhette, hogy tudja szabályozni a külső, számára frusztráló hatásokat, és lehet jelezni a társának, hogy mit (nem) szeretne. Hasznos volt a folyamatban, ahogy a verbális körben meg tudták beszélni a párjával az élményeiket, és a társa megértette, milyen motivációk voltak Lilla mozdulata mögött. Ezek az élmények segítették őt abban, hogy a magánéletében is jobban megjelenítse, amit szeretne, és felhagyjon saját igényeinek háttérbe szorításával, egyben elköszönjön a kínzó fejfájástól.

Zsófi kisgyerekes anyukaként csatlakozott a csoporthoz azzal a céllal, hogy kevesebbet agyaljon. Sokszor nehezen találta a közös hangot kisfiával, és bizonytalan volt abban, hogy elég jó anya-e. A táncterápiában először nehezen ment számára úgy kapcsolódni valakivel, hogy nem tudta megkérdezni, mi esik jól a másiknak. Nehezére esett az is, hogy ne fejből, gondolatai által meghatározva lépjen egy helyzetbe, hanem nyitott maradjon, és testből reagáljon. Leginkább azok a gyakorlatok segítettek neki, melyek páros és hármas helyzetekben közös hangolódást kívántak: közös ritmus kialakítása páros séta során, egymás mozdulatainak követése és tükrözése, vagy az a hármas, amikor a tér három szintjén mindig egyvalaki mozoghat, folyamatosan, és valakinek a szintváltása a többiek helyzetét is módosítja. Itt hasznos tapasztalás volt, ahogy Zsófi reagált a többiek váltására, és amilyen ritmusban ő kezdeményezte a váltásokat. A saját testre vitt figyelem, és a kapcsolati munkák segítették Zsófit abban, hogy könnyebben hangolódjon kisfia (és partnere) állapotaival.

Van olyan páros gyakorlat, ahol a páros egyik tagja fekszik a földön, a másik pedig átmozgatja egyesével a fekvő társa ízületeit: először az egyik karon az ujjaktól kezdve a vállig, aztán szép sorban a másik kar, majd a lábak átmozgatása következik. Nóra úgy érezte, hogy ebben a gyakorlatban végre teljesen el tudta engedni magát. Megélte, hogy milyen érzés az, ha valaki úgy érinti meg, hogy nem akar tőle semmit (Nóra sokszor úgy érezte, hogy a férfiak kihasználják és csak azért érintik meg, mert szexelni akarnak vele – ezért a saját testével, nőiségével és az érintésekkel való viszonya nem volt felhőtlen: mindig benne volt az a félelem, hogy csak azért ér hozzá valaki, mert akar tőle valamit.) Megtapasztalta, hogy milyen jó érzés figyelmet kapni egy érintésen keresztül. Azt érezte, hogy minden porcikája szeretve van anélkül, hogy ezért bármit kellene tennie. Ez a gyakorlat abban is segített neki, hogy elkezdje szeretni a testét, úgy, ahogy van.

Vezetőként mi javaslatokat fogalmazunk meg a gyakorlatok bemutatásánál, hangsúlyozva, hogy nincsenek jó-rossz megoldások. Helyzetek vannak, amikkel kezdhetünk valamit: ez a „valami” információt hordoz számunkra aktuális állapotainkról, szükségleteinkről, megerősítést adhat, rávilágíthat erőforrásainkra vagy éppen segít fülön csípni olyan mintákat, melyeket hasznos volna újakra cserélni. Persze az sem ördögtől való, ha egyszerűen csak jól érezzük magunkat, élvezzük a szabad mozgást, önmagunk és a csoport társaságát:) Az alkalmakat mindig beszélgetéssel zárjuk, mert az átélt élmények tudatosítása fontos felismeréseket hozhat.

Mozgásműhelyünk minden lány és asszony előtt nyitva áll: nincs szükség semmilyen előzetes tudásra, sem különös fittségre.