Az az elgondolás, hogy "tiszta lappal" kezdjük az életet, sajnos (vagy nem sajnos) ma már bizonyítottan nem igaz. Születésünkkor már rengeteg tudás birtokában vagyunk. Ezek túlnyomó része még láthatatlan, szunnyad a mélyben, s idővel manifesztálódik annak függvényében, hogy mikor milyen hatásokkal találkozunk életünk során.
Egy korábbi bejegyzésben meséltünk már az emberképünkről. Most egy kicsit bővebben, és még mindig nem teljességre törekedve szeretném folytatni a gondolkodást arról, hogy mai tudásunk szerint, milyen hatások formálják az embert és személyes sorsát. El tudom képzelni, hogy első olvasásra soknak tűnik. Akkor érdemes először a végét elolvasni, majd apróbb adagokban befogadni a többi részt...Ebben is van mozgásterünk:)
Szóval, létezik egy "hozott anyag" az emberi pszichében, ennek egy része általános, mondhatjuk, hogy közös tudásunk, másik része az egyénre jellemző.
Jung személyiség-modelljében a kollektív tudattalan tartalmazza azokat a struktúrákat, univerzális, kollektív mintákat, ősképeket, melyek az emberi psziché működését alapvetően meghatározzák. Ezek az archetípusok az emberiség közös tapasztalatát tükrözik születésről, életről, halálról, gonoszról, jóról, istenről, anyáról, apáról, s Jung szerint az egyéni tapasztalatok által aktiválódnak, s azokkal ötvöződve alakítják az egyén kapcsolatait, életét. Szondinál a hozott anyag a családi tudattalanból táplálkozik. A családi tudattalan azon ősi törekvéseket, ösztönerőket (mintákat és figurákat) tartalmazza, melyek vissza kívánnak térni az utód sorsában. Szondi szerint a családi tudattalan meghatározza választásainkat (főként a pár-, barátság, foglalkozás-, betegség- és a halálnem-választást), de a személyes én képes a kényszersors helyett, a családi tudattalan által kínált lehetőségekből személyes, új, egyéni sorsot formálni.
Az adottságok, a veleszületett struktúrák közé tartozik a temperamentum is, az az "üzemmód" mely az egyén emocionalitása, aktivitási szintje, szociabilitása, impulzivitása tekintetében állandóságot mutat időben és különböző helyzetekben. A temperamentum a magzati hatások függvényében is alakul, itt tehát már megjelenik a közvetlen környezet, az a családi környezet, ahová gyermekként érkezünk. A legújabb kutatások már nemcsak kompetens csecsemőről, de kompetens magzatról is beszélnek. A magzat élményvilága, az anyaméhben szerzett tapasztalatok meghatározó élményt jelentenek a későbbi tapasztalatszerveződésekre nézve. A születés is egy alapélmény: az első gyökeres változás, az első elszakadás-élmény, mely nagyon intenzív testi-lelki élmény a csecsemő életében, s meghatározhat számos lélektani beállítódást.
A fentiek alapján, mire megszületünk, s elkezdődik méhen kívüli életünk, máris komoly múlttal rendelkezünk. E múlt öröksége lép kölcsönhatásba a családi környezetben, a tágabb szociális és kulturális környezetben szerzett tapasztalatokkal, aktiválódik, formálódik, kopik, vagy erősödik, de mindenképpen érezteti hatását. Majd, a csecsemőként, kisgyerekként, gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként, felnőttként szerzett, tudatosan vagy a tudattalan szintjén halmozódó élményekből kirajzolódik a személyes múlt.
No de vissza a születést követő időszakhoz. Ahhoz a korai kapcsolatrendszerhez, mely a csecsemőt születése után körülveszi, s az ő biológiai-lelki-társas igényeinek kielégülését támogatva arra hivatott, hogy segítsen a csecsemőnek megismerni magát, a világot, s azokat a módokat, ahogyan ő a világban létezhet. Az egyes pszichológiai elméletek különböző leírásait adták annak, ahogy a csecsemő érzékeli a külvilágot, benne magát és az Anyját, de nem ismerek olyat, mely megkérdőjelezné a korai, preverbális (kapcsolati) tapasztalatok formatív erejét. A modern szelffejlődési teóriák (és az előfutárok nézetei) alapján, az Anya (Gondozó) és a csecsemő közti interakciók, interszubjektív cselekvéssorok, a megélt kapcsolati módok sémákat, modelleket alakítanak ki arra vonatkozóan, hogy miként vegyünk részt interakciókban. A sémák hidak a korai és későbbi kapcsolatok között, üzennek arról, s egyben meghatározzák azt, ahogy jelen tudok lenni egy kapcsolatban, s ahogy a másik jelentétét érzékelem. A sémák ugyanis tartalmazzák az én, a másik, valamint az én és a másik közti kapcsolat reprezentációit.
Nagyon fontos, hogy a csecsemő nem kizárólag befogadóként van jelen a kapcsolatokban, hanem kezdettől fogva, saját eszköztárával aktívan képes alakítani, szabályozni a kapcsolatait. Ideális esetben az anya (gondozó) elég érzékenyen tud jelen lenni, tükrözni és tartalmazni, segítve a csecsemőt, kisgyermeket érzelmeinek felismerésében, szabályozásában. A biztonságos keretek megtartása mellett az is nagyon fontos, hogy a csecsemőnek, kisgyermeknek legyen ideje és tere, lehetősége önmaga és környezete önálló felfedezésére, saját érzékelési, észleleti, érzelmi, cselekvési tapasztalatok gyűjtésére. Saját hangjának, táncának, nyelvének megtalálására.
A közeli kapcsolatainkra jellemző interakciók ismétlődő formái bizonyos szerveződési módokat alakítanak ki a gyermeki pszichében. Ezek a mintázatok egész életünkben befolyásolhatják a választásainkat. Erre az alapra építkezünk tovább, kialakul az a működési mód, mellyel kapcsolatainkban, interakcióinkban jelen vagyunk.
S ha működésünkben zavart észlelünk, amit nem tudunk önerőből elhárítani, akkor érdemes terápiába menni....A terápia során régi automatizmusokat, működési módokat, sémákat, mintákat lehet felismerni, tudatosítani és arról dönteni, hogy ezek segítik, vagy hátráltatják személyes, egyéni sorsunk beteljesítését. Saját erőforrásainkra és a terápiás térben kialakuló kapcsolatokra
támaszkodva a "nem kívánatos" sémákat, működéseket megkíséreljük
elhagyni, átírni, és olyanokra cserélni, melyek előrevisznek a saját
utunkon. Az is lehet, hogy békét kötünk velük.
A terápiás térben van lehetőség a megadott keretek között kísérletezni, új működési módokat kipróbálni, gyakorolni. Ez egy olyan biztonságos tér, ahol lehet korrigálni, ahol fejlődhet, vagy kifejlődhet egy új tapasztalás. A terápiás tér és idő a csoporttagoknak nagy kincs, ami ott és akkor csak az övék.
A terápiás térben van lehetőség a megadott keretek között kísérletezni, új működési módokat kipróbálni, gyakorolni. Ez egy olyan biztonságos tér, ahol lehet korrigálni, ahol fejlődhet, vagy kifejlődhet egy új tapasztalás. A terápiás tér és idő a csoporttagoknak nagy kincs, ami ott és akkor csak az övék.