Szeretem látni, ahogy az emberek rátalálnak egy új
mozdulatra. Amikor megérzik az ízét a szabad mozgásnak. Vagy
mozdulatlanságnak. Találnak valami egyszerűt, ami az övék. Belemerülnek,
örülnek, hol csendesen, hol kitörő energiával. Megvan. Végre megint
önmagukkal vannak. Jó lenne így maradni.
És
szeretem, amikor nekem is van lehetőségem új mozdulatok felfedezésére.
Lassan kilenc éves ismeretség után a táncterápia nemcsak munka, inkább
életforma. Sokszor elég, ha sétálás közben figyelek magamra. Gyakran
itthon mozgok, egyedül, betölti a teret a zene, s én csak hagyom, hogy
megszülessen valami a pillanatból. Időről-időre mégis felbukkan bennem
egy olyan csoport, közeg, kiemelt tér és idő iránti igény, amelyben nem
én vezetek, és teljesen belefeledkezhetek a saját mozgásomba.
Most
is járok egy kurzusra. "Járjuk be a teret, figyeljünk a testünkre!"...
Ismerős mondatok, és milyen jó, hogy most, én, csak hallgatom... Járom a
teret, nyújtózkodok, igyekszem megérkezni, termen kívül hagyni minden
gondolatot. Lefekszünk a hátunkra- keresek egy meleg helyet a radiátor
mellett. A légzésünkre figyelünk. Hosszú perceken keresztül.
Észreveszem, hogy azáltal, hogy figyelem, meg is változtatom a ritmusát,
mélységét. Hoppá! Visszatérek a megfigyeléshez. Hagyom a természetes
ritmusában mozogni. Figyelem az áramlását, és fennakadok azon, hogy nem
megy a végtagokba a levegő...hogy a törzsem vesz részt a légzésben, s
mintha ott rekedne a levegő. Igazságtalannak érzem a lábaimmal szemben.
Elindul
bennem egy kicsi mozgás, hullámzás, s mintha ez fellazítaná az utat,
eljuttatná a levegőt a kezekbe, lábakba is. Életre kelnek. Mozdulnak.
Egyre könnyebben, elengedettebben mozgok, nem izomerő visz, hanem a
levegőre fekszem, és beengedem, az mozdít. Lágyan folyok. Rátalálok egy
nagyon egyszerű mozgássorra. Guggolásból felállok, majd vissza. Fel és
vissza. Ezt ismételgetem, fogalmam sincs milyen hosszú időn keresztül,
hiszen "ebben az állapotban" egészen megváltozik az idő érzékelése is.
Meglep ez a könnyedség, nincs térdropogás, puhán, frissen emelkedek,
süllyedek. Semmi erőlködés, valami más mozgat, nem a szándék, nem az
akarat, nem az
izomerő. Most nem érdekelnek a miértek. Itthon vagyok. Boldog vagyok.
Élvezem ezt a játékot.
Jól indult a reggelem, megint magamnál vagyok. És eszembe jut Orbán Ottó Körtánc c. verséből egy részlet:
"azt mondja a lélek a testnek
megjártam minden járatod folyosód üreged
a hajadtól a lábad körméig betöltelek magammal
most repülj
és a test szárnyak nélkül sután fölemelkedik"
